2002 június 18. / June 18, 2002
spanyol nyelvű előadás a VKI-ban / presentation in Spanish in the IWE

La crisis en Argentína: historia, desarrollo y perspectívas
Az argentín válság története, alakulása és perspektívái

Előadó: Andrés Musacchio, a Buenos-aires-i Egyetem Nemzetközi és Latin-Amerikai Tanulmányok Központjának igazgatója (Centro de Estudios Internacionales y Latinoamericanos de la Universidad de Buenos Aires).

Az előadó a 90-es évek elejétől vázolta az ország pénzügyi helyzetének alakulását.1991-ben indult az un. "Plan de Convertibilidad" melynek alapvető célja a hiperinfláció letörése volt. Célként tűzte ki továbbá az állam szerepének csökkentését, és a komparatív előnyökkel kecsegtető termelési ágazatok felfuttatását. Az állami beavatkozás fő eszköze a monetáris politika volt, hisz a "peso-ba vetett hit, bizalom" megalapozása és fenntartása abszolút előnyt élvezett. Ennek jegyében a peso-t hosszú évekig a dollárhoz kötötték (1:1 arányban). Ez a fix árfolyam egészen 2002 januárjáig fennmaradt. Az árfolyam-változtatást mindenáron el akarták kerülni, törvényi rendelkezések szerint ehhez a kongresszus jóváhagyása kellett.

Úgy vélték, az inflációt leginkább akkor tudják leküzdeni, ha megnyitják a piacokat az importáruk előtt és versenyre késztetik a belföldi termelőket.

A privatizációt is beindították, illetve felgyorsították, azonban a bevételeket nem a már akkor is jelentős adósságteher csökkentésére fordították. A privatizációt részben a külső adósság bon-jaival finanszírozták, amelyeket ugyan 100%-os értékben számítottak be, de tényleges piaci értékük 15-30% volt. Ehhez járult még az is, hogy később privatizált vállalatokat előtte közpénzeken felerősítettek, illetve a vevőknek bizonyos mértékű biztos nyereséget garantáltak állami kezességvállalással. Mindezek mellett néha a privatizáció eredményessége is megkérdőjelezhető volt (lásd pl. Aerolíneas Argentinas esete az Iberiaval, gyakorlatilag az eszközöket, repülőket elvitték Spanyolországba, majd az immár "kiürített" céget csődbe vitték). A privatizált cégek nyereségét külföldre vitték, ami a fizetési mérleg romlása miatt ellentétes eredményt ért el az eredetileg reméltnél.

A fix árfolyam-politika mellett az infláció jelentősen csökkent ugyan, de nem eléggé, néhány évig még számottevően nagyobb volt, mint pl. az USA-beli (természetesen elsősorban a non-tradable termékek területén), így a peso reálárfolyama nőtt, az export versenyképessége csökkent (ráadásul a dollár is erősödött). Andrés Musacchio szerint ennek az volt az oka, hogy a szolgáltatásokat nem lehet importálni, ezek magas költségei pedig beépültek az export-árakba.

Az árfolyam-politika kritikusainak további érve, hogy a fő kereskedelmi partnerek (Európa és Brazília) nem a dollár régióból kerülnek ki.

A kilencvenes évek elején a külföldi beruházásokat ösztönző feltételeket teremtettek, a szabályozás és adórendszer átalakításával, egyszerűsítésével. Bár ez tulajdonképpen sikeresnek tekinthető, azonban részben a peso reálárfolyama miatt is, a külkereskedelmi mérleg negatív volt (a hiányt újabb hitelfelvételekkel kellett ellensúlyozni), és a növekedés a belső fogyasztás bővülésén alapult (ez természetesen fontos tényező a későbbi válság szempontjából is). Az állam a fellendülés érdekében bizonyos adónemeket csökkentett ill. megszüntetett, és fő bevételi forrásának a fogyasztáshoz kötődő ÁFÁ-t tekintette. Ez később igen súlyos következményekkel járt a hosszan tartó recesszió időszakában.

A költségvetési hiány, és az állam eladósodottsága a privatizáció ellenére nem csökkent, pusztán szinten maradt (1992 és 1994 között), nyilván a belső fogyasztás növekedését finanszírozták a plusz bevételekkel.

Ugyan ebben az időszakban, 1992-94 között privatizálták az állami tulajdonú cégek legnagyobb részét (főleg az adósság-bónokkal finanszírozva). Az adósság számottevően nem változott ugyan ebben az időszakban, de a költségvetés kiadásai és a kamatterhek viszont igencsak megemelkedtek.

Ezek után a nyugdíjrendszer privatizálástól vártak további megoldást. A nyugdíjrendszer magánosítása következtében a kormány bevételei - amivel addig költségvetés 20-25 százalékát kitevő nyugdíj-kifizetéseket finanszírozta - a magánnyugdíj-pénztárakhoz áramoltak. A kormány így további hitelfelvételre kényszerült, s az új hiteleket jelentős részben éppen ezek a magánnyugdíj-pénztárak biztosították, természetesen nem ingyen. További kérdőjeleket vet fel, hogy ezek a magánpénztárak működési költségei kifejezetten magasak, a dolgozók 30%-ot fizetnek adminisztrációs díjként.

Mivel mindezen intézkedések sem hozták meg a várt eredményeket, így további, nem igazán népszerű lépések váltak szükségessé. Az ÁFÁ-t 21%-ra emelték, lefaragták az állami kiadásokat, nem töltötték fel az államilag finanszírozott üres álláshelyeket.

A versenyképesség növeléséhez az adott árfolyamrendszer mellett a fizetéseket kellett volna csökkenteni (erre most sor kerül, részben az infláció révén (idén eddig kb.50 százalék) de e mellett nominálisan is csökkennek a bérek), azonban ez a belső vásárlóerőt csökkentette volna, ami addig a növekedés motorja volt. Nem volt meg tehát a bátorság, a megfelelő elszántság, később esetleg a megfelelően stabil külső környezet, a gazdasági növekedés motorjának szerepét a belső fogyasztásról az exportra áthelyezni.

Mindeközben a külföldi tőke is egyre drágábban érkezett az országba, ami tovább növelte a termelési költségeket, és így csökkentette a versenyképességet.

Eközben jellemzően alacsony feldolgozottsági fokú és természeti erőforrásokon alapuló exportcikkeik iránt stagnált a kereslet. (Kína például a növényi olajok piacán korábbi vásárlóból komoly versenytárssá nőtte ki magát.)

Az árfolyamrendszer stabilitása közben megkérdőjeleződött, hiszen a központi tartalékok csak az M1-nek megfelelő mennyiségben álltak rendelkezésre, így ha mindenki ki akarja venni dollárját a bankból (M2) akkor nem elegendőek a tartalékok. A kilencvenes évek második felének válságai (mexikói, ázsiai, orosz és különösen a brazil) során mindig felmerült az egyértelműen felülértékelt peso leértékelésének lehetősége (legalábbis a befektetőkben), azonban a kormányzat ragaszkodott a fix árfolyam, és az átváltási arány fenntartásához.

Az 1998 óta húzódó recesszió alatt a befektetők szépen lassan kivonultak az országból, miközben a kormány kemény költségvetési politikával (0 deficit elve, elsődleges prioritás az adósság visszafizetése) próbálta a hiányt csökkenteni. Ez a belső kereslet csökkenéséhez vezetett, miközben az export természetesen továbbra is, sőt egyre inkább versenyképtelenné vált.

A társadalom elszegényedett, jelenleg a népesség nagyobbik fele (mintegy 15 millió ember) a szegénységi küszöb alatt él (miközben az ország GDP-je meghaladja a 6000$/fő-t).

A költségvetésnek jelenleg kb. 25 százalékát fordítják csak az adósság kamatainak visszafizetésére. Ez 2001-ben mintegy 15 milliárd dollárra rúgott.

A kormány a közalkalmazottak fizetését, és az állami nyugdíjakat is csökkentette, ez a privátszférában is a fizetések csökkentéséhez vezetett.

2001 második felében, amikor a kormány bejelentette az államkötvények kamatjának kvázi egyoldalú csökkentését, megindult a végképp hitét vesztett lakosság rohama a bankok ellen. Erre a kormány az un. corralito bevezetésével reagált, ami maximálta a bankokból felvehető készpénz mennyiségét (átutalni, csekkel fizetni továbbra is korlátlanul lehetett).

Ez közvetett módon valójában a legszegényebb (bankszámlával nem rendelkező) réteg számára volt a leginkább rossz hatással, mivel egy jelentős réteg abból élt, hogy apróbb munkákat (takarítás stb.) végeztek a középosztály tagjainak, akik készpénzzel fizettek, amire most nem volt lehetőségük. (Argentínában nincs munkanélküli segély.)

Ezután következett be a 29 halálos áldozattal járó tüntetéshullám. A kormány tehetetlennek és lassúnak bizonyult (a gyors történésekre rendszeresen későn, már nem adekvát módon reagált (lásd koalíciós tárgyalásokat tervezett amikor az ellenzék már elképzelhetetlennek nevezte azokat), nem volt alkalmas az nép megnyugtatására.

2002 első hónapjaiban a termelés 25-30 százalékkal csökkent. A kormány csapdában van, hiszen szüksége van a külföld, az IMF segítségére, azonban az általa megkövetelt intézkedések népszerűtlenek, amelyeket képtelenség elfogadtatni a társadalom legnagyobb részével.

Az előadást követő kérdések és válaszok nagyobb részt a miértekre és a társadalmi aspektusokra vonatkoztak. Egyik ilyen kulcstéma volt a korrupció elburjánzása, valamint a helyesen dönteni tudó ( és akaró) vezető rétegek hiánya. A szakképzett köztisztviselői réteg hiányával kapcsolatban vendégünk elmondta, hogy a katonai kormányzat ideje alatt (1976-82) közel 30,000 kormány tisztviselő tűnt el, akiknek hiánya, és az, hogy tapasztalatukat nem tudták átadni a következő nemzedéknek, máig érezhető, hisz jelentősen csökkenti a kormányzat hatékonyságát.

A szakszervezetekkel kapcsolatban elhangzott, hogy nagyon gyengék, legutóbbi munkabeszüntetésüket és tüntetésüket az esős időjárás miatt fújták le. Szintén említésre került a társadalmi kohézió teljes hiánya.

Érdekes adalékkal szolgált az előadó a helyi tartományok által használt speciális pénzekre vonatkozóan.

A tartományok által kibocsátott bónok, melyekkel a dollár és peso hiányát próbálták enyhíteni, tényleges teret kaptak és területileg korlátozottan hatályos pénz-helyettesítőként szolgálnak, elfogadottságuk széles körű (paritásban vannak a pesoval). 2001-ben defláció volt, alacsony monetizáltság mellett, ezért bocsátották ki őket. A cserekereskedelem is teret nyert a társadalom egyes rétegeiben.

Andrés Musacchio előadása végén kifejtette, hogy a Buenos Aires-i Egyetem Gazdaságtudományi Tanszéke tavaly szeptemberben kidolgozott egy un. főnix-tervet a válság kezelésére. A terv teljes anyagát tartalmazza az a (spanyol nyelvű) konferencia-kötet, amelynek egy példányával az előadó intézetünk könyvtárát is megajándékozta. (www.etk.mtapti.hu).

Kapcsolatfelvétel: 1112 Budapest, Budaörsi út 45. - Tel.: (06-1-)309-2643, Fax:(06-1-)309-2624,  E-mail: vki@vki.hu

© 2005-2011 MTA VKI